Út a pokoltól a mennyországig

7. rész

Maradj köztünk, kérlek!

Kietlen volt és rideg. Egy újabb borzasztó éjszaka egy barátom miatt a kórházban. A folyosók üresek voltak és sötétek, ráadásul mindent a félelem és a veszély borított el. Csönd volt, túlságosan is nagy csönd.
Órák óta ültünk a folyosón, és vártunk, hátha valami jó hírt kapunk. Brieta türelmetlensége már az egekbe szökött, annyira elege volt már a hosszas várakozásból.
Hajnali egy fele már mindenkinek elfogyott a türelme, és a csendet a kiabálások, és az egymással való veszekedések váltották fel.
- Brieta: Na, jó, nekem elegem van! Nem lehet igaz, hogy egy nővér vagy orvos sem akar kijönni. Már a sminkem is elfolyt!
- Jinny: Ez legyen már a legnagyobb problémád, Brieta!
- Lizzy: Fogjátok már be, ez egy kórház, itt nem szabad ordibálni emberek!
- Brieta: Téged meg ki kérdezett?
- Franco: Na de lányok! Elég legyen a vitából!
A hangzavarból hirtelen veszekedés tört ki, amire egy-két nővérke is felkapta a fejét. Az egyik kijött az ápolónői szobából, hogy elhallgattassa a gyerekeket. Én persze az egészből mit sem vettem észre, csak ültem a folyosón, némán és magányosan. Hirtelen lepergett előttem Brady élete, és hogy mi lenne velem, ha ő már nem lenne. Eszembe jutott mikor először találkoztunk, amikor először randiztunk, és amikor először csókolt meg. Szép emlékek sorozata tört elő belőlem, amik egyszerre késztettek sírásra és nevetésre is.
 
- Én: Ha elveszítem, én, én nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Nem veszíthetem el őt is, mint anyát. Nem. Nem lehetek ilyen balszerencsés. Ő az egyetlen olyan ember, aki tényleg megért. Istenem, kérlek, hozd vissza őt. Ne hagyd, hogy elmenjen, azt nem élnénk túl, én se, és a többiek se!
Végül egy félórára sikerült lehunynom a szememet, de mikor kinyitottam, láttam, hogy a többiek sírnak és egy nővérke guggolt le hozzám, aki közölte, hogy Brady nem élte túl, és meghalt. Annyira megijedtem, hogy hirtelen tényleg felébredtem ebből az egész rémálomból, ami hála istennek tényleg csak álom volt. A többiek lent voltak a büfében, mert már egy jó ideje nem ettek semmit sem. Nekem most egy falat sem ment volna le a torkomon, annyira türelmetlen voltam. Egész este csak vártunk. Én egyedül ültem a folyosón, és vártam, hátha történik valami. Egy kis idő után beleuntam a várakozásba, és, mivel nem volt ott senki, aki kidobjon, bementem Bradyhez.
Szörnyű látvány volt. Tele volt infúziókkal és tűkkel a teste és a karjai is. Borzasztó, ami történt vele. Csak sírni tudtam volna, de megígértem neki, hogy mindig erős leszek, így visszafojtottam a sírást és leültem mellé.
- Én: Kérlek, ne menj el, szükségem van rád, jobban, mint valaha. Ha hallasz engem, akkor maradj velünk. Mindenki vár vissza téged. Most nem adhatod fel, érted? Most még nem! Még Franco is nagyon bánja, amit tett. Kérlek, szükségünk van rád! Szükségem van rád! Nagyon szeretlek, de ne hagyj itt, kérlek.
Végül az érzelmek győztek és elfolyt egy könnycsepp is, ami Brady takarójára esett.

Átöleltem és megpusziltam, hogy érezzem a jelenlétét, de ebben a pillanatban egy ápolónő jött be a szobába, aki megkért, hogy menjek ki, mert a betegnek szüksége van a pihenésre.

A várakozás elég fárasztó dolog volt, így mindenki, aki ott volt, és Bradyre várt, az visszament Jinnyékhez, és ott várakoztak tovább.
- Lizzy: Ez szörnyű! Szegény Brady!
- Carlos: Hagyjuk már ezt a Brady gyereket, minden csak róla szól, szerintem ezt is direkt csinálta, hogy megint rá terelődjön a figyelem! Akárhányszor találkoznak Francoval, mindig lesz belőle valami verekedés. Minden bulit elszúrnak ezek ketten!
- Jinny: Carlos, kérlek, szerinted direkt esett bele a törött üvegbe?
- Carlos: Hát mindjárt gondoltam, hogy nem direkt esett bele, de hogy nekik mindig, mindenhol csinálni kell a fesztivált! Kiborító a viselkedésük egymással szemben.
­- Jinny: Jól van, nyugodj már meg. Mindenki ideges és fáradt, te is látod.
- Carlos: Tudom, nekem is mindjárt a szemeim leragadnak, de most nem tudnék aludni egy percet sem. Ne haragudj rám, csak nagyon kiakasztott ez az egész ügy.
- Jinny: Pedig Brady a legjobb barátod, nem?
- Carlos: Dehogyis nem, ő az egyik legjobb, és nagyon aggódok szintén érte, csak a balesetek belőlem az idegbeteg állatot hozzák ki mindig.
- Jinny: Remélem azért, ha elvág az ujjamat egyszer, akkor nem kell majd pszichológust hívni majd!
- Carlos: Persze, dehogy is kell. Azért ennyire nem akadok ki ilyen dolgokon.

Kicsit később hallottuk, hogy megszólalt a csengő. Jinny kirohant, hogy megnézze, ki lehet az ilyen későn.

- Bea: Na, megérkezett a party állat, haver srác! Igaz egy csöppet későn, de itt vagyok, és ez a lényeg!
- Jinny: Te eszednél vagy? Mit szívtál te a városi kupán?
- Bea: Levegőt, de azt jó sokat!
- Jinny: Ha, ha, ha, de kis poénos valaki ma!
- Bea: Na, akkor beengedsz, vagy itt verjek tanyát a kapuban?
- Jinny: Gyere be nyugodtan.
A kertben mindenki körben ült a tűz körül, és csöndben várták a pirkadatot.
- Bea: Hát mi folyik itt Gyöngyösön? Most temetésen vagyunk vagy egy giga mega állati bulin? Emberek, hahó! Mi van? Megkukultatok?
- Én: Bea..
- Bea: Juj, tényleg, még nem is meséltem. Képzeljétek el, összejöttem egy focistával, aki irtó helyes és atom cuki. Imádom őt.
- Lizzy: Bea, kérlek, ne most, ha lehet!
- Bea: Mi történt itt? Egyáltalán hol van Brady?
Mindenki szomorúan nézett mikor kimondta a nevét. Többen el is sírták magukat a történtek miatt.
Jinny elmesélte az egészet, ami történt. Beának hirtelen ment el a kedve mindentől. Még a rossz hírt sem merte elmondani, mert nem akarta ennél jobban lehorgasztani a kedvünket.
Hajnali négy fele felkeltem a székből, és elmentem a ház fele sétálni egyet. Hallottam, hogy zörgött a bokor. Először nem mertem odamenni, de mikor közelebb léptem kiugrott egy ember a bokorból és befogta a számat. Mikor megfordultam, nem hittem a szememnek. Először azt hittem, hogy álmodok. Brady volt az köntösben.
- Én: Jézusom. Most vagy álmodok, vagy képzelődök, de te tuti nem itt vagy!
- Brady: De! Hallottam, amit mondtál nekem a kórházban, és annyira meghatott, hogy mikor megtudtam, hogy elmentetek, felkaptam egy köntöst és kiszöktem. Muszáj volt, látni akartalak!
Én csak szótlanul álltam, még most sem hittem el, hogy itt van mellettem, és nem halt meg.
- Én: De én úgy tudtam, hogy..
- Brady: Pszt. Ne mondj semmit.
Majd odahajolt hozzám és megcsókolt. Hihetetlen volt.

Még most sem hittem el, hogy itt van, és a karjaimban tarthatom őt. Meg sem tudtam szólalni.
- Brady: A többieknek nem mondhatod el, hogy megszöktem, rendben? Ez a kettőnk titka maradjon.
- Én: De miért? Hiszen jobban vagy, és ez a lényeg! A többiek mind azt hiszik, hogy meg fogsz halni.
- Brady: Csak miattad jöttem el, de vissza kell mennem, és meg kell várnom, hogy az orvosok azt mondhassák, hogy minden rendben van és hazajöhetek.
- Én: Egyszerűen annyira szeretlek, hogy ember így még szerintem nem szeretett senkit sem. De miért pont hozzám jöttél el?
- Brady: Mert szeretlek, és te hiányoztál a legjobban, és te voltál a legszomorúbb. Nem akartam, hogy azzal a tudattal élj, hogy lehetséges, hogy meghalok. Lásd, itt vagyok, csak miattad.

Nem akartam elengedni Bradyt, ezért visszakísértem a kórházba, megölelt, majd visszaosont észrevétlenül a szobájába.

Boldogan mentem vissza, de rájöttem, hogy nem mosolyoghatok, mert akkor felfedném a titkunkat, így próbáltam kicsit szomorúbb arcot vágni, mikor bementem a kapun. Már lassacskán mindenki aludt a hálózsákokban. Csak Franco volt ébren, aki a tűz előtt ült, és elbambult. Nagyon megsajnáltam, és leültem mellé, hogy átöleljem.
- Franco: Miattam fog meghalni.
 - Én: Nem, Franco, nem fog, higgy nekem. Érzem, hogy Brady jól van. Ne legyél szomorú. Próbálj meg inkább aludni te is. Muszáj.