9. rész
Egy halkan belépő sötét árny nyitotta ki az ajtómat. Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót, majd végre kilépett a sötét árnyékból. Franco és a fénylő, önelégült mosolya volt az.
Hirtelen elkezdtem kalimpálni és mindent lelöktem az ágyról.
- Én: M-mit keresel itt, Franco?
- Franco: Csak gondoltam, ha már erre járok, benézek hozzátok. Brieta anyja engedett be.
- Én: Értem. Nem ülsz le?
- Franco: De, köszönöm. Mi a baj? Olyan szomorúnak nézel ki.
- Én: Nincs semmi.
- Franco: Túl régóta ismerlek, ahhoz, hogy át tudj verni. Na, mondd már el!
- Én: Éreztél már úgy, hogy mindennek vége, és mindent, ami fontos, elvesztetted örökre?
- Franco: Megesett már egyszer talán. Miért, veled is ezt történt most?
Csak csendben ültem az ágyon miközben tudtam, hogy ő mindent ért, egy percre se kételkedtem benne.
- Franco: Semmi baj. Hidd el, ha túl leszel rajta, majd lesz más, egy olyas valaki, aki tényleg szeret feltétel nélkül és mindig veled marad majd.
Teljesen elérzékenyültem, és átkaroltam őt.
Lehet, hogy elvesztettem a szerelmet, de visszakaptam egy régi barátomat, ami felbecsülhetetlen és ritka dolog manapság.
Miután Franco elment, csak kavarogtak a gondolatok a fejemben. Vajon akarhat valamit tőlem? Több mint barátság három év után? Ez egyszerre tűnt őrültségnek és igaznak is. Franco elég furán viselkedett Brady közelében. Mintha féltékeny lett volna. Egy biztos, újra barátok vagyunk!
Másnap
Brieta az elsők között ért be a suliba. Nem várt meg se engem, se Emilit, se a tanárokat. A portás is csodálkozott, hiszen az utóbbi időben örültünk neki, hogy bejárt egyáltalán órákra. Senki sem tudta mi lelte ezt a lányt.
Mintha kicserélték volna. Teljesen megváltozott. Nem bunkózott annyit, mint régen és kedvesebb volt a kelleténél. Két dolog, vagy nagyon szerelmes, vagy egy klón!
Természetesen a második reálisabb lenne, hiszen Brieta szerelmes? Utoljára általánosban tetszett neki egy fiú, a focicsapat kapitánya, majd Brady és Franco. De egyik kapcsolat se volt hosszú életű.
Mikor beértem a suliba, láttam, hogy Brieta üldögél a padon, mint aki beszívott volna, és néz ki a fejéből, közbe szívecskék, meg pillangók a feje felett. Érdekes elgondolás.
- Én: Szia Brieta!
- Brieta: Mit akarsz? Tudod, hogy iskolában vagyunk, és ilyenkor nem állhatok szóba alattvalókkal!
- Én: Igen-igen, tudom, de tudod, mostanában egyre furább vagy. Valami nem stimmel veled. Valami megváltozott rajtad.
- Brieta: Jaj, hát észrevetted, hogy új parfümöt használok! Rád is rád férne már az újítás kicsit.
- Én: Nem, nem az. Hogy mi? Mindegy, a lényeg az, hogy vagy szerelmes vagy, vagy egy klón vagy, aki elrabolta az igazi Brietát!
- Brieta: Hogy belőlem kettő? Drágaságom, én egyedi vagyok, egy sztár, akiből nincs kettő, nem tudom, hogy feltételezhetsz ilyet.
- Én: Akkor viszont fiú van a dologban. Na, mesélj már! Helyes? Ismerem? Milyen magas? Szőke? Kék szemű?
- Brieta: Hogy én szerelmes? Úgy ismernél engem, mint aki könnyedén..
Hirtelen magába fojtotta a szót, mikor Adam elsétált előttünk és ránk köszönt.
- Én: Á, szóval ő az, akibe sose lennél szerelmes ugye?
A nagy Brietát elhallgattatták. Egy szót sem tudott szólni csak félszavakkal próbálta tagadni a tagadhatatlant.
- Én: Sajna ilyen ez a szerelem. Nem mi döntjük el, hogy kibe leszünk szerelmesek, csak úgy jön.
- Brieta: De ő nem csak úgy jött. Adam, olyan aranyos, és olyan beképzelt, és olyan kedves, és ah, álom pasi.
- Én: Mi lenne, ha délután beszélnél vele? – ekkor hirtelen visszatért a régi és utánozhatatlan Brieta.
- Brieta: Hogy beszélni ezzel az alattvalóval? Na, ne nevettess ki, kérlek. Vannak sokkal fontosabb dolgaim is. Manikűröshöz megyek háromra, utána arctisztításra, azután shopping anyuval és apáddal.
- Én: Remek, hagyjuk inkább, veled nem lehet rendesen beszélni.
Miután felkeltem, hogy elinduljak a szekrényemhez, hirtelen leejtettem a telefonom a földre. Kisebb szívroham jött rám, mivel azt hittem összetört. Mikor fel akartam venni, egy kéz nyúlt oda és adta át nekem az elejtett mobilt.
- Franco: Csak nem elhagytál valamit? – vágta hozzám ravasz mosollyal, mint aki jól végezte volna a dolgát.
- Én: De, éppen a szekrényemhez siettem, mikor elejtettem a telefonom.
- Franco: Úgy látom, nem lett semmi baja.
- Én: Hála az égnek. Apa biztos leszidott volna érte.
- Franco: És jobban vagy már? – ekkor elsétált Brady mellettünk, akin a féltékenység villáma futott át, de menő fiúhoz való szokásához híven, bedobta a táskát a szekrénybe, majd kiment az udvarra a lányokhoz.
- Franco: Ne is foglalkozz vele, csak szereti, ha a lányok futnak utána.
Ez a kijelentés hirtelen olyan ismerős volt.
Brady is ugyan ezt mondta Francoról régebben. Amilyen jó barátok voltak, most pedig ősi ellenségnek tekintik egymást. Hogy nekem milyen mázlim van ezekkel a fiúkkal.
Francoval csatlakoztunk a többiekhez az udvaron, akik már beértek a suliba. Lizzy, Jinny, Bea, Emili, Adam, Dave, Hanna, Sophie és Brady voltak kint a padoknál.
- Én: Srácok van egy bombasztikus hírem!
- Bea: Csak ne durranjon nagyot!
- Lizzy: Na, mondd, mi az?
- Én: Brieta szerelmes egy srácba! – egyhangúan nevették el magukat a többiek, mikor meghallották ezt a kijelentést.
- Bea: Ezt melyik pizsamádban álmodtad?
- Adam: Ki az a szerencsétlen srác?
Nem mondhattam el, hiszen már így is elég kínosnak találtam, hogy maga Adam is kinevette Brietát. Ha gonosz, ha nem, de nem fogom Brietát nevetség tárgyává tenni.
- Én: Nem tudom, de mostanában olyan más. Mindig mosolyog, és nem kötekedik senkivel se. Úgy viselkedik, mint egy szerelmes. – majd Bradyre néztem, aki próbálta nem felvenni velem a szemkontaktust.
- Hanna: Badarság, szerintem csak új ruhakollekciója érkezett, és örül neki.
- Dave: De ez is csak átmeneti lehet.
- Franco: Szerintem igaza van Linának. Brieta ritkán szerelmes, vagy szint soha, de nem kizárt, hogy az lenne.
- Brady: Attól, mert úgy viselkedik, mint egy toronybazárt „hejcegnő”, attól még nem az.
- Franco: Persze, hogy nem az, de akkor se kizárt, hogy szerelmes lenne. Inkább örüljünk neki.. khm, hogy ilyen szép az idő.
Gyorsan terelődött a szó, mikor Brieta odajött hozzánk.
Szerencsére nem kellett magyarázkodnunk, éppen csengettek, és mindenki felpattant a padról, hogy elinduljunk irodalom órára.
Pechünkre nem volt tanárunk, így felügyelet nélkül maradtunk az osztálytermünkben.
Én, Franco, Lizzy és Jinny egy asztal köré ültünk, és megbeszéltük, hogy elkísérjük Francot a motorversenyére.
Brady a szomszéd asztalnál romantikázott Emilivel kettesben, habár folyton hátra nézett, és tisztán ki tudtam olvasni a szeméből azt, hogy „féltékeny vagyok”.
Nem kellett sok neki, és miután elege lett belőlünk, meg abból, hogy nem foglalkozok vele, felpattant és kiment a teremből, mint valami megállíthatatlan terminátor. Én persze, mint egy kis pincsi kutya, felugrottam székemről, és futottam utána, mint az esze veszett kutya.
- Én: Brady várj!
- Brady: Mi van már? – állt meg egy hatalmasat sóhajtva.
- Én: Miért csinálod ezt?
- Brady: Mégis mit?
- Én: Te akartad a szakítást, mégis úgy teszel, mintha még lenne köztünk valami.
- Brady: Ki? Én? Inkább te! Nem fogsz féltékennyé tenni, csak azért mert újra jóban vagy Francoval.
- Én: Ki akar téged féltékennyé tenni? Te beképzeled ezt magadnak. Csak boldog vagyok nélküled, és ez neked fáj.
- Brady: De Franco mégsem én!
- Én: Igen, ő sokkal jobb, és elég sok hiányzik hozzá, hogy olyan legyél, mint ő! – hirtelen hátra fordultam, és elindultam volna a terembe vissza, de Brady visszarántott.
- Brady: Lehet, hogy sok kell ahhoz, hogy olyan legyek, mint Franco, de mégis elég, hogy az a srác legyek, akit szeretsz.
