Út a pokoltól a mennyországig 2.

4. rész

A remény hal meg utoljára, mondják a bölcsek. Igazából én is kezdek hinni ezekben a megmagyarázhatatlan, és már szinte lehetetlen dolgokban. Carlos és Jinny varázslatos találkozása sem mondható teljesen véletlennek. Pedig csak egy átlagos nap volt az is.
Carlos még most sem hitt a szemének, Jinny az erdőben, esőben, átázva ugyan az alatt a fa alatt állt vele.  Nem lehet véletlen. Hosszú ideig meg sem mertek szólalni, csak nézték egymást, mintha valami csoda lenne.
- Carlos: Jinny úgy hiányoztál! Mit történt veled? Hogy kerültél ide? És hova tűntél a buliból? Mindenki téged keresett! – csak úgy ömlöttek belőle a kérdések rebegő hangon. Jinny nem válaszolt csak mosolygott és megcsókolta a hirtelen elnémult Carlost.
- Carlos: Én ezt nem értem. Azt hittem utálsz!
- Jinny: Nem, nem utállak, csak féltékennyé akartalak tenni, mert nem akartam szakítani veled a nyáron, csak úgy éreztem, hogy mivel már te is motorozol, teljesen elhanyagolsz engem, és már nem is érdekellek annyira, mint régen.
- Carlos: Ez badarság! Egy halom csillogó fémlemez sosem lesz fontosabb, mint te! Hidd el!
Jinny mosolygott és átölelte Carlost.
Ezek szerint most újra béke lesz köztük? Nehéz lett volna megmondani.
- Carlos: Gyere, menjünk haza. A többieket pedig értesítjük arról, hogy megtaláltalak téged.
- Jinny: Egy pillanat! Én találtalak meg téged az erdőben!
- Carlos: Mindenki azt hiszi, hogy eltűntél, és hogy köze van ennek Domonkoshoz.
- Jinny: Menjünk haza, és szóljunk a többieknek akkor!
Belekarolt Carlosba és elindultak a szakadó esőben az egyik ösvényen hazafelé.

Nekem pedig útközben, Lizzyék felé, a rejtélyes módon eltűnt levélen járt az eszem. Vajon ki írhatta, és mi okból hagyta az ajtóm előtt egy árva szó és név nélkül? Mi volt vele a szándéka?
Hát az már biztos, hogy kíváncsivá tett engem. De azt még mindig nem értettem, hogy hová tűnt. Amikor Brady átjött még a fotelben volt, és mikor már elment, akkor hírtelen eltűnt. Mi van ha.. Nem, az nem lehet. Brady nem venne el szó nélkül semmit sem.. És ha kinyitotta azt a névtelen borítékot és olyat talált benne, ami nem tetszett és csak meg akart óvni és ezért rejtette el? Nem, nem hiszem, hogy Brady a tudtom nélkül kinyitja az én levelemet és beleolvas.
Megálltam egy percre a kereszteződésnél, és végül nem fordultam le abba az utcába, ahol Lizzy lakik, hanem meghőkölés nélkül mentem egyenesen tovább Bradyék felé, mintha az lett volna az eredeti úti cél. Tudnom kellett mi állt abban a levélben, és hogy miért vitte el!
Már majdnem Bradyékhez értem, mikor messziről láttam, hogy Brady jön motorral. Hirtelen meghátráltam, és az első bokor mögé rejtőztem.
- Én: Remélem nem vett észre! – mormogtam magamban, miközben Brady felhajtott a bejárójukon.
Már-már kezdtem reménykedni abban, hogy bement a házba, és becsöngethetek hozzájuk, mintha csak erre jártam volna, de szerencsétlenségemre Brady kiszúrt engem a bokor mögül, amint a hajam kilóg oldalt. Egyből el is kiáltotta magát meglepettségében.
- Brady: Lina, hát te? Mit keresel itt, a bokor mögött?
Elég feszülten és idegesen vánszorogtam elő a bokor mögül a kistáskámat szorongatva, és próbáltam nem elveszni a két szép szemében, miközben ő engem bámult, és elmagyarázni, hogy mi is történt valójában.  Miközben felé haladtam, végig szemét kémleltem. Megnyugtató hatása, mégis nyugtalanított.
- Én: Hát éppen erre jártam és gondoltam megnézem a.. Megnézem a.. Megnézem a bokrotokat! Igen, a bokrotokat!
- Brady: A bokrunkat?
- Én: Igen, nagyon szép, és egyedülálló példány. Mikor ültettétek ide?
- Brady: Lina, ez a bokor már az óta itt van, amióta itt lakok. Na, ki vele, miért rejtőztél el a bokor mögött?
- Én: Igazából nem is akartam elbújni a bokor mögé, veled szerettem volna beszélni.
- Brady: Mesélj, mi történt?
- Én: Emlékszel mikor bejöttél hozzánk, és leültél a kanapéra, és ott volt melletted egy levél is a borítékban, ami bontatlan volt?
- Brady: Ő, azt hiszem, igen. Miért?
- Én: Mert érdekes módon, miután elmentél csak úgy nyom nélkül eltűnt a levél. Te nem tudsz róla?
- Brady: Szóval most azt hiszed, hogy én loptam el? Köszi, hogy ennyire bízol bennem.
- Én: Nem, nem hiszem azt, csak olyan furcsának találtam, de ha nem te voltál, akkor hová tűnhetett?
- Brady: Nem tudom, én egy helyben ültem a kanapén, és téged vártalak, a levél pedig ott volt a helyén mikor narancslevet hoztál. Nem lehet, hogy azután felvitted a szobádba, és megfeledkeztél róla?
- Én: Nem, nem mentem sehova. A nappaliból egyenesen kifelé mentem, mert hívtak Lizzyék, de végül itt kötöttem ki.
- Brady: Ne aggódj, biztos meg lesz a levél, meg, ha eltűnt, lehet nem is volt olyan fontos. Lehet, hogy ez egy jel arra, hogy nem kell, hogy kinyisd, mert semmi olyan nincs benne, ami fontos lenne.
- Én: Lehet. Mindegy, bocsáss meg, hogy egyből rád fogtam, csak tudod, mostanában mindenki furcsán viselkedik körülöttem.
- Brady: Megértelek, és semmi baj. Hazakísérjelek?
- Én: Ne, nem kell, átmegyek Lizzyékhez, éppen írt is, hogy merre vagyok már. Majd beszélünk még. Puszi!
Gyors léptekkel siettem Lizzyhez, aki egyre többször írta, hogy siessek, mert várnak.

A háznál ott állt az átázott Jinny és Carlos, és persze a lányok is. Elég kérdőn néztem, de ahogy megláttam Jinnyt egyből odafutottam hozzá.
- Én: Minden rendben? Mi történt veled, és hová tűntél?
- Jinny: Hát a buli után elmentünk az egyik busszal Domonkoshoz, de hajnalban beleuntam abba, hogy a holtrészeg focista barátaira rajzolgatott bajuszt és egyéb más festményeket, és eljöttem onnan. Csak az a baj, nem járt busz még 7 óra fele, ezért majdnem másfél órát vártam az első buszig, ami csak az erdőig hozott és eltévedtem, ott is legalább három órát kóvályogtam, mire rá nem találtam Carlosra egy fa alatt. – próbálta egy levegővel ledarálni nekünk dióhéjban, hogy mi is történt vele.
- Lizzy: Hát te jó hülye vagy, már bocsi!
- Bea: Azt hittük, hogy megerőszakolt Domonkos és ott hagyott valami folyóparton.
- Jinny: Ha, ha, ha nagyon vicces vagy Beus.
- Carlos: De szerencsére semmi baja nem történt.

Franco is éppen a közelben sétált, mikor látta, hogy minden osztálytársa Lizzyék háza előtt állt.
- Franco: Jinny! Hát előkerültél? – örömtelien kiáltotta el magát, majd átölelte Jinnyt. Nagyon furcsán viselkedett, túl furcsán.
- Jinny: Franco, látom te is meg vagy. Milyen volt a buli vége?
- Franco: Egész jó volt. Mondjuk a másnap reggel az katasztrofális volt.
- Jinny: Ugyan már! Nem lehetett annyira rossz!
- Franco: Igen? Próbálj meg te Brietával másnap a fürdőszobában sminkelni.
- Jinny: Valahogy örülök, hogy nem voltam ott.
- Franco: Á, szia, Lara! Nincs kedved eljönni valamerre ma?
- Larissza: Szia, dehogynem, merre menjünk?
- Franco: Menjünk el sétálni, és majd kilyukadunk valahol!
- Larissza: Rendben, akkor srácok, majd találkozunk. Sziasztok!
Franco átkarolta Lara vállát és elindultak az utca mentén, majd lekanyarodtak. Nem tudom miért, de belőlem valamiért olyan rossz előérzetet váltott ki az, hogy elmentek ketten. Mindenesetre nem mondtam semmit sem, csak elmentem haza. Na, jó, még sem mentem haza, az igazság az, hogy furdalt a kíváncsiság, hogy mi van Lara és Franco között, ezért úgy döntöttem utánuk megyek. Tudom, szörnyű vagyok, de érdekelt a dolog.
Miközben siettem, hogy utolérjem őket, megszólalt a mobilom. Brady hívott rajta. Nem akartam neki mondani, hogy Francoékat követem, mert akkor azt hinné, féltékeny vagyok, ezért inkább kinyomtam és siettem utánuk. Több üzenetem is érkezett Bradytől, hogy hívjam fel, meg, hogy miért nem veszem fel a telefont, de nem válaszoltam egyikre se, csak lopakodva követtem Larát, aki Francoba karolva ment az utcán.
Megálltak egy közeli padnál, és azt láttam, hogy leülnek. Én gyorsan a tőlük nem messzi fa mögé rejtőztem el, hogy onnan figyeljem őket. 10 percig beszélgettek, majd mikor már elkezdtem unni, hogy ott állok, láttam, hogy Franco lekapta Larát. A vér fagyott meg bennem, de nem tudtam megmozdulni. És mikor azt hittem nem lehet ennél rosszabb, akkor tévedtem, mert mégis lehet.
- Brady: Mit csinálsz itt Lina?